Easy Company

Kezdjük a színekkel: az 1980-as évektől kezdve világszerte tért hódítottak a terepszínű egyenruhák, olyannyira, hogy az ezredfordulóra már az számít különlegességnek, ha egy állam hadereje még egyszínű egyenruhát visel. Példa erre az osztrák Bundesheer, mely kifejezetten demonstratív szándékkal nem rendszeresített terepszínű egyenruhákat, ezzel is deklarálva, hogy kizárólag honvédelmi célokat szolgál, mások megtámadására nem is gondol. A terepszínű egyenruhákkal szemben sokszor felmerül a vád, hogy túlságosan „agresszív" külsőt kölcsönöznek viselőjüknek. Állítólag ezért cserélték le a magyar határőrök 87 M gyakorlóruháját is a jelenleg viselt „hivatalnokkék" összeállításra. Az osztrákok egyébként olyannyira odafigyelnek erre, hogy 2004-ben lecserélték a korábban az osztrák békefenntartók által sivatagos területeken viselt amerikai sivatagi terepszínű egyenruhákat egy egyszínű (homokszínű) változattal. A terepszín-minták tekintetében az 1990-es évek végéig egyértelműen az Egyesült Államok diktálta a „divatot", legyen az barát vagy ellenség, a világ majd minden hadserege az amerikai „woodland" terepszín-mintát másolta. A kilencvenes évek végén azután a kanadaiak egy gyors huszárvágással „megelőzték" az Egyesült Államokat, s elsőként rendszeresítették a CADPAT-nek elkeresztelt digitális terepszín mintázatot.

Az ACU szürkés terepszíne ugyanis markánsan elütött a megszokott „woodland" mintázattól, és sokan kárhoztatták azért, hogy „öszvér" fejlesztés lévén, ahelyett, hogy mindenhol álcázna, igazából sehol sem felel meg. Az ACU kifejlesztésében leginkább az iraki háború tapasztalatai játszottak közre, melyek azt mutatták, hogy a modern háborúk döntő csatái a városokban zajlanak, vagyis a katonák természetben való elrejtése tulajdonképpen egyre kisebb jelentőséggel bír. Ennek a feladatnak az ACU tökéletesen megfelel, kérdés, hogy a katonai konzervativizmus, melyet az Egyesült Államok hadserege most éppen átlépni látszik, mennyire lesz képes követni a „modern trendet", illetve, hogy egy következő háború nem vetít-e más szükségleteket, igényeket, szempontokat a tervezők szeme elé?
Azt is tudomásul kell venni azonban, hogy a „divat" is egyre nagyobb hatást gyakorol a hadseregek öltözködésére, hiszen a tengerészgyalogság és a hadsereg után az Egyesült Államok Légiereje, sőt a haditengerészet is saját terepszín-minta bevezetésének gondolatával foglalkozik. Ezeket a „modernizálásokat" aligha lehetséges józan szükségszerűségként magyarázni.

A ma használt katonai ruházat formavilága a II. világháború csataterein született, elsősorban amerikai 1943 M egyenruha, illetve a német 1944 M terepszínű egyenruha az a két úttörő, melyeket méltán tekinthetünk minden modern harci egyenruha ősének. A tipikus külső megjelenés - négyzsebes zubbony, nagyméretű combzsebekkel ellátott kényelmes szabású nadrág, lehetőleg ülep- és térderősítéssel - a hidegháború éveiben világszerte elterjedt, az afganisztáni háború idején még az egyébként rendkívül konzervatív szovjet egyenruházati rendszert is képes volt megváltoztatni. Ahogy azonban a XXI. század katonája bizonyos tekintetben egyre inkább kezd ókori, középkori elődeire hasonlítani, elsősorban a megnövekedett védőfelszerelés miatt (egy átlagos II. világháborús katona egyetlen védőeszköze a rohamsisak volt, ezzel szemben XXI. századi utódánál már alapkövetelmény a sisak mellett a védőmellény is, de folynak már kísérletek különböző felkar és lábszárpáncélokkal is), a harci egyenruha jellegzetes formái is jelentős változtatásokra kényszerültek, elsősorban a zsebek elhelyezése terén. Korábban a leginkább praktikusnak a négyzsebes zubbony mutatkozott (igény szerint esetleg kisebb karzsebekkel kiegészítve, mint pl. a szovjet 82 M egyenruhán, vagy akár a magyar 90 M egyenruhán), mert a katona így a kisebb kiegészítő felszerelési tárgyakat könnyen magával tudta vinni a zsebeiben. Az egyre növekvő testpáncélzatnak köszönhetően ezek a zsebek azonban kihasználatlanok maradtak, hiszen harci szituációban nem is lehet hozzájuk férni. Ezért fokozottabb szerephez (és ezáltal megnövekedett mérethez) jutottak a felkaron elhelyezett zsebek. A felkarzseb természetesen nem új találmány, már a II. világháborúban és a vietnami háborúban is alkalmazták amerikai katonák oly módon, hogy zubbonyuk alsó zsebeit átvarrták a karokra, vagy „extra" zubbonyzsebeket szereztek és azokat varrták fel. A második Öbölháború hadszínterein a katonák elődeikhez hasonlóan cselekedtek, s a hadsereg is viszonylag gyorsan reagált, amikor röviddel a háború megkezdése után rendszerbe állították a CCU-t, mely a szabvány sivatagi egyenruha modifikációja volt, tépőzáras mellzsebekkel, nagyméretű karzsebekkel, a zubbony alsó zsebeinek elhagyásával, a nadrág megnövelt és megdöntött combzsebeivel és az alsó lábszáron elhelyezett tárzsebekkel. A CCU-t azonban csak kis szériában gyártották és elsősorban a Stryker-dandárok katonái részére adták ki. (A Stryker dandár harccsoportok az Egyesült Államok Hadseregének új szervezési struktúra szerint felállított egységei, melyek megerősített felszereltségük révén képesek a megkívánt hadműveleti telepíthetőség elérésére, ugyanakkor rendelkeznek a szükséges harcászati manőverező képességgel, tűzerővel és megfelelő védettséggel. A „Stryker" nevet a dandároknál rendszeresített páncélozott szállító járműről kapták.)

Az azonban kétségtelen, hogy a forma visszaköszön az ACU-n is, tehát a CCU az ACU közvetlen elődjének, akár kísérleti változatának is tekinthető, legalábbis szabás tekintetében. Melyek is tehát e „XXI. századi szabás" főbb ismérvei (melyek egyébként csekély költségnövekedéssel alkalmazhatóak lennének egy esetleges modernizált magyar hadi- gyakorló egyenruhán is):
1. „Mandarin" gallér, vagyis két pozícióban használható téglalap szabású gallér, melyet lehajtva a korábbi inggallér helyett, felhajtva és összekapcsolva pedig nyakvédőként lehet alkalmazni. Ez a nyakvédő gallér többfunkciós. Egyrészt valamennyire véd az időjárás viszontagságai ellen, másrészt „kipárnázza" a védőmellények nyakrészét, illetve egy olyan igény is felmerült a katonák részéről, hogy a korábbi inggalléros zubbonyoknál a harcjárművek belsejéből történő tüzelés esetén a forró töltényhüvelyek a katonák nyakába potyogtak, s ezek ellen az inggallér nem nyújtott védelmet.

7. A harci nadrággal szemben felmerült követelmények közül egy másik „újdonság", a térdvédő kérdése. Jóllehet a nadrágok térd- és üleperősítése már régi találmány, ezeket eddig általában egy rávarrott anyagdarabbal oldották meg, dupla anyagvastagságra erősítve a ruhadarabot a kritikus helyeken. Mindez azonban nem bizonyult elegendőnek. A modern harceljárások, a városi harc fokozódó szerepe a hadviselési formák között, szükségessé tette a lövészkatonák térdvédővel való ellátását is. Térdvédőket korábban pl. ejtőernyősök viseltek, de csak a földet érésig, utána levették, tehát tulajdonképpen az ugrófelszerelés részét képezte. A XX. század végének katonái azonban már egyre inkább igényelték ezt a kiegészítő felszerelést, így a térdvédők rövid idő alatt bevonultak a hadseregek kelléktáraiba. Tulajdonképpen nem sokban különböztek a sportoláshoz (pl. görkorcsolyázás, gördeszkázás) használt térdvédőktől és megfelelő védelmet nyújtottak, sőt - bár ez csak másodlagos alkalmazási területüknek tekinthető - tulajdonképpen a nadrág térd-részét is óvták az idő előtti tönkremeneteltől. Azonban a térdvédők feleslegesen cipelendő tárggyá váltak, amikor éppen nem volt rájuk szükség, sőt, hosszas gyaloglás közben meglehetősen kényelmetlennek bizonyultak. A katonák általában letolták a térdvédőket a bakancs szárára, csakhogy így azok akadályozhatták a mozgást, arról nem beszélve, hogy nehéz kiszámítani előre, pontosan melyik is az a pillanat, amikor célszerű a térdvédőt a helyére rántani. Tűzharc közepette pedig nem kifejezetten egészséges egy térdvédővel bajlódni. Nos, az „új generációs" nadrágokra immár beépített térdvédő is került, méghozzá azzal az egyszerű módszerrel, hogy a térd-részeken egy-egy tépőzáras zsebet alakítottak ki, melybe egy speciális gumipárna helyezhető, ami térdvédőként funkcionál. Mint minden kompromisszum, természetesen ez az „integrált" térdvédő sem véd annyira, mint a külön felhelyezett eszközök, s a ruhadarab tönkremenetelét sem akadályozza meg, viszont kétségtelenül kényelmesebb és nem képezhet akadályt semmilyen körülmények között sem.

Anyag

Anyag tekintetében a már korábban bevezetett kevert anyagok dominálnak, általában 50% nylon, 50% pamut keverék, de más változatok is előfordulnak. Ezek előnye, hogy vékonyabbak (ezáltal könnyebbek), ugyanakkor tartósabbak a 100 % pamut alapanyagú ruházatnál és színtartósságuk is jobb, ami terepszínű egyenruháknál nem csak esztétikai kérdés, hiszen a „gyári új" színekre optimalizált terepszín-minta fakulásával együtt veszít álcázó tulajdonságaiból is. A felhasznált nyersanyagok területén a honvédség ismét sajnálatos lemaradásban van. Mire a 2000-es években (amerikai mintára) bevezették a kétféle anyagvastagságú gyakorló egyenruhát, amihez 2004-től már csatlakozott a kevert szálú alapanyag is (legalábbis a sivatagi egyenruhák esetében: a 2004 M sivatagi egyenruhák már pamut-nylon keverékanyagból készülnek, egy vastagabb és egy vékonyabb - rip-stop - változatban ), addigra az amerikaiak ismét egyszerűsítettek, s mind az MCCUU, mind az ACU már csak egy anyagvastagságban (mely elvileg „univerzális", azaz sivatagi, trópusi, mérsékelt égövi használatra egyaránt megfelel) készül. A jövő (jelen?) magyar fejlesztői számára ez újabb kihívást jelent. Az egységes anyag előnyei nyilvánvalóak gyártási, ellátási és nyilvántartási szempontból, viszont nyilvánvalóan nehezebb egy egységes anyag optimalizálása eltérő éghajlati viszonyokra. Egy mindenestre biztos, a 100% pamut alapanyagú gyakorló egyenruhák immár nem tekinthetők modernnek, felváltásukon előbb-utóbb a magyar hadvezetésnek is gondolkodnia kell.
A kiegészítő anyagok is jelentős változásokon mentek keresztül. A tépőzár és a villámzár alkalmazása teret hódított a hagyományos gombokkal szemben, az ACU-n például már alig vannak gombok (kizárólag a nadrág-hasítékon és a nadrág hátsó zsebein). Ugyanakkor itt már a „fogyasztói társadalom" gondolkodásának hadseregbe történő beszivárgásával állunk szemben, mert jóllehet a tépőzár és a villámzár kétségtelenül könnyebben kezelhető, mint a gomb, ugyanakkor tábori körülmények között nem javítható, vagyis olyan ellátórendszert feltételez, mely adott esetben egy villámzár meghibásodása esetén képes az egész ruhadarab kicserélésére akkor is, ha az egyébként még teljesen jó állapotban van. Az amerikai katonák állítólag amiatt is panaszkodtak, hogy a védőmellény alatt viselt zubbony gombjai kellemetlenül nyomták a testüket, s ezt orvosolandó hagyták el a gombokat a zubbonyokról. Az azonban mindenképpen meggondolandó, hogy az egyes szempontok (kényelem, gyártás, ellátás) ebben az esetben miképpen hozhatók összhangba. A magam részéről gombpárti vagyok, úgy gondolom, bármennyire is ősrégi találmány a gomb, a tépőzár és a villámzár nem minden esetben képes kiváltani

news